Találkoztam ma az élettel. Meglepően alacsony volt. Kicsit bonztos, fél fejjel kissebb mint Én. Fessen volt öltözve. Szürke nadrág-zakó, egy szépen vasalt, lehelletnyi kékkel csíkozott ing. No és csudakék vastag, pamut sál hanyagul a nyakába dobva. Együtt vártunk a zöldre a zebránál. Őszintén meglepett, hogy Ő is vár!

A kantoni múzeum felé menet megint találkoztunk. Daliás sólyomként ült a vállamra. Lágyan szorította karmával a kabátomat, az emberek meg furán néztek. Megmutatta, hogy az lélek olyan sebezhető mint a tojás. Pulzáló és örömtől zengő élet és elfolyó halál egyaránt lehet belőle. Kettőn áll a vásár, meggondolt kéz is gondosan bánik vele. Mégis el, el törik egy darab. Révedésében láttam acélból faragott tojást, márványból szelt gallyat. Legszebb volt amikor a víz tükrében mutatta a növények energiáját. Megkérdeztem, hogy miért kell tudnom? Rikoltott és elszállt a tüsszentő hegycsúcsok irányába.  Szememmel integettem Neki – lélekben tudtam, hogy összetartozunk. A múzeumban kavarogtak a levelek a földön, szerencse, hogy volt még 1 ajtó ami felfogta őket. Engem mondjuk nem zavartak. Hálás vagyok, hogy a mai tanítást ilyen szép láncban kaphattam meg. Mint a táncoló pulykatollak a hajópadlón. Rendezetlen, és mégis Isteni rendben van minden.

Este megmutatta magát a halál és megszülető élet egyaránt. Egyőtöket arról győzködtem, hogy akarjon élni, van miért itt lennie és.... Aztán ráébredtem, hogy nincs jogom senkit itt tartani. Nem kűzdhetek, nem akarhatok más helyett! Felismertem a sémát, hogy egyszer már voltam ilyen helyzetben (ilyen kapaszkodós-kűzdős szituban). Ezután megírtam (Neki), hogy számomra az Ő személye is egy, kétlábon járó Isteni csoda, emberi kagylóba zárva. Már alszik, lesz ami lesz.

Harmincon néhány perccel később más jött, hogy közeli ismerettségi körében Áldás jön reájuk! Áldott állapotban van egy Kedves! Micsoda gyönyör – még ha dolgok remegő térdeken állnak is!

Hogy kerete legyen a dolgoknak, elmondom: reggel az adoptáláson gondolkoztam. Nem, nem kutyát, macskát, disznót, de még zsiráfot vagy tukánt sem. Igen, elgondolkodtam, hogy X év múlva, adott esetben mi lenne ha...? Éjfél tájban azt gonodolom, hogy az élet megadta a választ. Rajtam áll, a döntés, de a lélek törékeny.

Om tat sat. – Az idő lesz a tanúm. „Jövök már Fatime, jövök“