Elfáradtam. Megfáradva, sajgó testtel ülök és eröltetem magamra a kötelességem. Keresem a cikket, tudom, hogy meg van, de elbújt. Nézem mappákan, keresem az asztalon, felemelem a paplanom. Bekukucskálok az ágy alá, szekrény mögé, feltúrom a szennyes kosaramat. Nincs. Elképedek, Ő pedig elbújt. Korcsolyázik a zongora, cseng a cimballom. Bódult ez a fránya boldogtalanság. Amikor fáradt vagyok annak érzem magam.  Nagyon és sokszor. Megakadtam a szakdolgozattal, de nem hőkölök meg, nem adom fel. Megyek előre és keresem, csinálom. Ha egyik út nem vezet Budára, majd visz a másik! Folynak a kilobite-ok a térben, elárasztják a szobát. Tompán bámulok. Felriadok és folytatom. Ana jön és megy, csak hallom, hogy lépdel, kulcsot fordít. Kacsint a késő éjszaka, így kifacsar a sok hajnal. Nem állok meg. Nem állhatok meg. Valamit mindig csinláni kell, menni előre, aktívan, hasznosan. Írni, olvasni, gondolni, küldeni, teremteni, jelentkezni. A végén temetkezni. Érdes az arcom, karcol a borotva, véres a harcom, rajong a bolond. Ma. Szeretnék valami szépet, jót és felemelőt írni. Nem tudok. Megtorpantam a 0-ik kilóméternél. Megtorpantam ma estére. Nem tovább, csak addig amíg ezeket a billentyűket fogadom. Ragadom és nem engedem. 8 perc - maximum. Csend van a médiában, csendben vannak a hírek - épp ez az árulkodó. Égve félnek, térden kérnek, meg nem érnek, már nem égnek, kegyvesztve kérnek. Bevallom: félek. Félem a Keletet, ami átgázol Hazámon. Félem a Nyugatot ami eltorlaszolja a Múltatok. Csak játékszerek vagyunk, egy labda, ami ugyan ott pattog: évezredek óta a legjobb helyen, épp ezért a legrosszabb tetem. Megrothatszják ami szép, feloszlatják ami kész. Nem tudnak felülkerekedni, hát az élére állnak. Szélére hágnak. Féltem a hazámat! Féltem a házamat! Félek! Félek félni, értek, értek Én mindent és félek kérdezni, félek élvezni, csak magamat felvértezni. Vér. Te. Ni. Ím, valami történik Hunniában. Jönnek Keletről és futnak Nyugatról. Egyszer borul el a láng, utána nem szaggat már az istráng. Emésztő tűz, émelyítő forróság - hiába való a fontosság. Ami megíratott az meg nem szeghető. Holtak hada el nem kerülhető. Áld a napot míg áldhatod, várd a napod, míg várhatod. Idő már nincs, talán sose  volt.

“Mi vagyunk: Jövő és Igazság,

Engesztelés és nagy Itélet,

És mi vagyunk, csak mi vagyunk

Jó Sors, ha kell s ha nem kell: Végzet.”

Ady Endre - A hadak útja