Ahogy elkezdődött a „Different waters” c. szám a lejátszási listámon jutott valami egészen furcsa az eszembe. Eddigi életem során mindig csak legyintettem a sok szarra amint keresztül mentem (betegségek tömkelege, nehéz/megfeszített pszichés és családi helyzetek stb.) és most valamiért  ez az első pár dallam átlökött arra  nézőpontra, hogy ne legyintsek rá, hanem legyek büszke. Mert amit elértem az nagy dolog. A nehézségek nélkül is (pl. 3 ország, 3 ösztöndíj), egy vidéki, 30 ezres kisvárosból, „átlag magyar oktatással” a hátam mögött. Valahogy, „csak” most „kattant” az agyamban a legelső versszak, talán ez volt a „trigger point” amire ma, most szükségem volt, hogy ezt írjam, írhassam. Nézd:

„A moment of silence

And suddenly there’s nothing left

But no moment is timeless

You know I’ve gotten lost in time myself

What does it mean, when it’s never enough

Guess it's part of the game

Give your all to survive

Row night and day, have a little faith”

Source: Coely – Different waters

Kiemeltem amit fontosnak tartok a saját esetemben, mert úgy élek, hogy naponta bennem van/volt, hogy egyik percről a másikra „semmi sem lehet”, hogy Nekem sosem elég és nem is akarom, hogy elég legyen, mert így tudom, hogy élek, megyek előre, ver a szívem, kering a vérem, ver a lelkem és akárhogyis, de létezem és megyek előre, legrosszabbik esetben is egyhelyben állok. A hétvégén ezen is, illetve nagyon hasonlón gonodlkodtam, a saját félelmeimen, a személyiségformáló traumákon át, amik korábbi hitemmel ellentétben nem 6-7 évesen születtek. Nem, nem. Sokkal inkább 3-4 évesen és akaratom ellenére, „csak” rosszkor voltam rossz helyen. Márha beszélhetünk ilyenről ebben a korban.

Megkönnyeztem. Talán életemben először volt, hogy akarattal visszaemlékeztem, hogy orromban éreztem a -városhelye- lévő házban a komód illatát, ahogy lenyitottam és az szekrénybelső illata keveredett a csokoládé illatával, hogy a polgári környezetben ez számomra milyen biztonságérzetet adott, hogy mennyire szerettem a lakást, házat, a függönyt a nappaliban. Most ugyanígy fut át rajtam „A Kamra” illata, ahogy –személyneve- MTA dolgainak illata, a könyvekkel és alma illatával keveredik az állott fa a pince illattal.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.